Kalandos története van a homokpusztai harangnak
Kiss Lászlóné 20 év tanyagondnoki szolgálat után nyugdíjba vonul
2024-01-04
Feloldották a madárinfluenza miatt elrendelt megfigyelési körzetet
2024-01-05
Utoljára frissítve 2024-01-04
Homokpusztán állt egyszer egy harang, amely azóta majdnem el is veszett, de Kovács Istvánnénak és férjének köszönhetően megmaradt Sándorfalva történelmének egy kis darabkája. Az idős asszony részletesen elmesélte nekünk a harang történetét.
Kéri János, akiről később elnevezték a Kéri dűlőt, Pallavicini Jánostól vett meg anno, 1924-ben, 300 hold földet Homokpusztán. Az újdonsült földtulajdonos a beszámoló szerint a mezőgazdasághoz nem igazán értett, de ez nem tartotta vissza a vidéki élettől.
„Kéri János egy szegedi kefegyáros úr volt. Telepített ugyan szőlőt és még borházat is építtetett, de nem a mezőgazdaság volt az élete. Viszont Homokpusztán élt. Abban a házban, amit most a fiatal művészek használnak.” – mesélt a régi időkről Kovács Istvánné.
A földtulajdonos idővel apránként eladogatta a helyi lakosoknak a földjét. Így népesült be Homokpuszta, ahol rövid időn belül sok család találta meg számításait. A sok családdal természetesen sok gyerek is jött, akiknek a taníttatását helyben akarták megoldani. 1934 Kéri János iskolát is építtetett a helyi gyerekeknek. Egy dolog hiányzott csak, a hívóhang, amely reggelente jelezte a gyerekeknek, itt az ideje beülni a padba.
Ezt a hangot akkoriban haranggal jelezték, amely viszont nem volt olcsó, ugyanis egy ilyen harang akár egy ház árát is kitehette. A helyi lakosok adták össze rá a pénzt, hogy megszülethessen Homokpuszta harangja.
„Gyönyörű hangja volt annak a harangnak. Én ugyan nem oda jártam iskolába, mert nem homokpusztai születésű vagyok, de a férjem igen és miután összeházasodtunk én vasárnaponként, misére hívó hangként hallottam a harang hangját. Sok szép emlékem is van arról a harangról, ezért is vigyáztunk rá a férjemmel.” – az idős asszony nem is fogalmazhatott volna pontosabban.
Ő és férje nem csupán vigyáztak a harangra, meg is mentették azt. Kovács Istvánné elmondása szerint, miután a homokpusztai gyerekeket már a sándorfalvi iskolába hordták, a régi iskolaépületet elemlámpa összeszerelő műhellyé akarták alakítani. A Termelői Szövetkezet vezetése kivezényelt néhány embert a régi iskola épületéhez tereprendezésre, akik a szorgos munkájukban még a haranglábat is kivágták. Egyikük viszont, aki tudta, hogy mit jelenthet ez a harang a helyieknek, magát a harangot hazavitte, hogy az biztonságban legyen.
Kovács István észre is vette röviddel a munkálatok után a harang hiányát és a keresésére indult, mert tekintve, hogy annak árát az ő szülei és a homokpusztai gyerekek szülei adták össze, őket is illeti. A TSZ vezetőségétől megtudták kik dolgoztak aznap az iskola udvarán és egyiküknél meg is találták a harangot.
Ezzel viszont még nem ért véget a harang kálváriája. Az egykor az iskolába hívó harang ezután rövid ideig Kovácsék garázsában pihent. A helyi plébános megkereste őket, mert az volt a terve, hogy a harangot beönteti a templom harangjába, hogy az nagyobb legyen és szebben szóljon. Miután a pap látta a harang oldalán oldalán szereplő írást, amely szerint az a homokpusztai emberek adományainak köszönhetően lett kiöntve, lemondott arról, hogy beöntesse a harangot. Helyette annyit kért István bácsiéktól, hogy állíttassák azt fel.
Kovács István a harangot homokpusztai tanyájuk udvarán fel is állíttatta, ahol 30 éven keresztül már csak emlékül szolgált múltjáról. Azóta sajnos István bácsi a tavalyi évben elhunyt. Özvegy nejéhez az elmúlt egy évben háromszor is betörtek. Az idős hölgy már az udvarukon álló harangot is kezdte félteni. Régi, homokpusztai ingatlanjukból el is költözött, egy a város belterületén álló házba, így kénytelen volt a harang őrzését már másra bízni.
A történetben most jutottunk el a jelen időbe. A harang már az Önkormányzatnál van. Gajdosné Pataki Zsuzsanna, városunk polgármesterének ötletére a harangot méltó, régi helyéhez közel, az ártézi kút mellé állítják újra fel, biztonságos magasságban, kamerák kereszttüzében.
Homokpuszta harangja tehát 30 év után térhet vissza arra a helyre, amelynek régi lakosai eredetileg adományoztak abból a célból, hogy legyen mivel iskolába hívni a gyerekeket.
