Dr. Juhász Antal – A mi utcánk

Alább olvashatják a rendőrség tanácsait a biztonságos tanévkezdéshez
2020-09-02
Névváltozással és fertőtlenítésekkel indult az új tanév
2020-09-07

Utoljára frissítve 2020-09-07

Dr. Juhász Antal, néprajzkutató professzornak szeptember 8-án lesz, a felújított Móra Ferenc Múzeumban, új könyvének bemutatója. A szegedi nagytáj és szomszédai címet viselő könyv néprajzi tanulmányok és esszék gyűjteménye. Egy kis kedvcsinálónak a tanulmányhoz Juhász Antal megosztotta velünk írását arról az utcáról, ahol gyerekkorának egy részét töltötte. (szerk.)

A Széchenyi utca az 1879-ben telepített Sándorfalva kilenc utcájának egyike volt. Az észak – északnyugatról délre hosszan elnyúló, téglalap alakú települést nyugat – keleti irányban szelte át. Napnyugta felől haladt a házak számozása, a falu keleti széléig. 1942 nyarától 1953 augusztusáig laktunk ott. Szüleim korábban a régi Szent Imre és Rademiech utcában béreltek lakást, ám azokról csak futó, fölvillanó emlékképeim vannak. Két évig Csongrádon is laktunk ott, így azokra az évekre emlékezem, amíg édesapám az ottani gimnáziumban tanított.

Nyugaton a szatymazi tanyák felől a falut tűző gladieria-bokrok határolták. A falu szélétől második házban Budai Pöszike varrónő lakott. A Pösze, Pöszike az elterjedt Erzsébet keresztnév egyik becéző neve. Mindenki így nevezte a molett, barátságos asszonykát. Édesanyám nála varratott vagy alakíttatta át régi ruháit és húgomnak is varrt nyári ruhákat.

A Munkácsy utca sarkán lakó Csúriék gazdálkodtak, tehenet tartottak, kapunkból gondozott szőlőjükre, gyümölcsfáikra nyílt rálátás. Idősebb fiuk a KTSZ-ben dolgozott, a fiatalabbat taníttatták. A Parasztdolgozók Gimnáziumában érettségizett. Édesapám (magyar – latin szakos tanár) humán tárgyakból adott órákat és 1945-46-ban, az infláció idején, természetben: tojással, baromfival, terményekkel fizettek a tanításért. Csúri Jóska az érettségi után a szegedi egyetemen matematika-fizika szakos diplomát szerzett és évtizedekig a Ságvári Endre Gyakorló Gimnáziumban tanított.

A Csúri-telek után állt a falu kultúrháza. A falusi közművelődés és társasélet általában kocsmákban zajlott. A március 15-i ünnepséget, a farsangi, aratási, szüreti bált rendszerint egy-egy vendéglő nagy termében tartották. Így volt Sándorfalván is míg a képviselő-testületben felvetődött egy kultúrház, akkoriban divatos kifejezéssel „népház” építésének igénye. A község megvásárolta egy uradalmi alkalmazott házát, azt átalakíttatta, bővítette és a kor igényei szerint alkalmas, tágas kultúrház épült. A nagyterem végében beépített színpad készült, mellette öltöző, az udvar felől gondnoki lakás és természetesen kuglipálya is épült.

A kultúrház lett a Katolikus Kör otthona. Az 1930-as években, egészen 1944-ig számos műkedvelő előadást rendeztek, emlékezetes a János vitéz és Rákosi Viktor „Elnémult harangok” színpadi változata, illetve Gárdonyitól az Annuska és a Bor című színművek előadása.

A két Gárdonyi színművet édesapám rendezte és a Bor című színdarabban, mint a parasztgazda főhős gyermeke, pár szavas szerephez jutottam a falusi színpad deszkáin.

A kultúrházban tartotta rendezvényeit a Katolikus Legényegylet (KALOT), a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége (MANSZ), amelynek vezetője a népszerű közorvos felesége, dr. Bod Árpádné volt.

1945 után demokratikus ifjúsági szervezetek, a MADISZ és az EPOSZ vették birtokukba a kultúrházat. Ott tartották a Szabad Föld Téli Esték ismeretterjesztő sorozat előadásait. A nagyterem nekem elsősorban izgalmas pingpong mérkőzésektől emlékezetes. Egyik játszótársam a gondnok fia, Nagy Fecó. Alacsony, zsurmó testalkata folytán a Tuskó, becéző Tusi ragadványnevet kapta. Kiváló labdaérzéke volt, mikor fociztunk, rendkívül ügyesen cselezett, de istenáldotta tehetsége minden labdajátékban érvényesült. Kopott, az úri családoktól eldobott teniszlabdákkal fejeltünk és játszottuk utca hosszan a „kiszorítósdit”. Ebben a játékban ketten-ketten álltak egymással szemben, dobótávolságban és az volt a cél, hogy a másikat hátrább-hátrább szorítsuk a kijelölt indulóvonaltól. Ahol a másik fél labdája földet ért, onnan kellett visszadobni. Az érvényesült, aki messzebbre dobta a labdát, ügyesen, hogy az ellenfél ne tudja elkapni. Tusi nagyokat dobott és megtalálta a széles utcán azt a sávot, ahol a szemben állók nem kaphatták el a labdát. Ahol Tusi játszott, annak a csapatnak a győzelmére pénzt lehetett volna tenni. Utóbb a megye I-es osztályok futballcsapatban csatárként játszott és rúgta a gólokat.

A kultúrház után a Brassói utca sarkán lévő házban fiatal házaspár lakott, nevükre nem emlékszem. Az utca másik oldalán a falu szélétől az ötödik házban laktunk, tulajdonosa Diamant Dezső, kereskedő volt. Előttünk egy uradalomban dolgozó családfő átépítette az eredetei parasztházat és az utcafronton két ikerablakos, kőporos vakolatú az udvar üvegezett előszobás hajópadlós fürdőszobás otthon „varázsolt” a hagyományos beosztású falusi hajlékból. A házról, ottani életünkről nemrégiben fölelevenítettem emlékeimet.

Baloldali szomszédunk a Molnár család volt. Az idős házaspár két osztású zsellérházban élt. A konyhaajtó előtt fedett „színalja” afféle ereszalja épült. Máig fülembe cseng ahogy Molnár néni a kiskacsákat enni hívogatta: „patyikáim, patyikáim, paj paj paj”. Több tyúkalja tojásból nevelt baromfit. Férje az ötszázötven négyszögöles telek nagyobbik felében telepített szőlőt és gyümölcsfákat gondozta. Két gyermekük már családot alapított, arra emlékszem, hogy fiúk kitűnő bariton és szólistája volt a templomban húsvétkor előadott passiónak.

Jobb oldali szomszédunk Barcsay István, az elemi népiskola igazgatója, elődje Bakos István kétszeres nagyságú portáját örökölte. Fordított, vagyis utcafrontos háromszobás házuk volt, az udvar felől széles, betonlapokon nyugvó nyitott verandával. A veranda belső sarkában tartották a hatalmas mángorlót, a házi munka fontos eszközét.

A hunyósdi, ismertebb nevén ipi-apacs-egy-kettő-három játékot tíz-tizenegy éves koromban náluk ismertem meg, ahol a dupla telken bőven akadt búvóhely és a gyerekek közül mindig akadt játszótárs. Száz méterrel arrébb fociztunk, fejeltünk a széles utca gyepén vagy gombfociztunk az arra alkalmas asztalokon.

A ház előtt két terebélyes, öreg hársfa állt. Június 10-e táján a hársfavirág és az elnyíló akác émelyítő illata érződött a levegőben. Azóta bárhol vagyok a hársfavirágzás a tanév végének és a szünidő kezdetének az emléke lett. Édesanyám jóban volt a szomszédokkal és egész esztendőre elegendő gyógyteába való hársfavirágot gyűjtöttünk.

Barcsay Pista bácsinak két lánya született: Bözsikét Szinok Gábor tanító vette feleségül és azokban az években a szülőkkel egy födél alatt éltek. Gábor fiúk osztálytársam, jóbarátom tehetséges rövid és középtávfutó, a Szegedi Postás Sportegyesületben atletizált. Érettségi után a Műegyetemen villamosmérnöki diplomát szerzett és nyugdíjázásig Hódmezővásárhelyen dolgozott. Barcsai Ilonka tanítóképzőt végzett és pályatársához ment feleségül.

Barcsayék után a Brassói utca sarkán lakott Barna György Római Katolikus kántor, aki az Önkéntes Tűzoltó Egylet elnöki tisztjét is ellátta. Határozott, erélyes ember volt. A környéken csak neki volt detektoros rádiója. 1944 nyarán, amikor az angol-amerikai légierő bombázta a magyarországi hadi célpontokat, kitette a rádiót az utcai ablakba és hallhattuk a híradást: „Légiveszély – Baja, Bácska – Légiveszély” Amikor az égre néztünk, láttuk a magasban a Liberátorok napfényben meg-meg csillanó fénytestét. Szegeden a vasúti hidat bombázták, a városi hídfő melletti Gyermekklinikát, a Back-malmot és egy alkalommal a rendező pályaudvaron veszteglő lőszerszállítmányát érte bombatalálat. Utóbbi esetben a vágányokról 6 -7 kilométerre fekvő Sándorfalván is beremegtek az ablakok. Ezen a nyáron, elsősorban a vasúti hidat és környezetét bombázták. Azokban a hetekben több szegedi család a város környéki rokonaihoz, ismerőseihez húzódott be. Madácsy László tanár úr, apám legénykori barátja, családjának azokban a hetekben Varjúék adtak szállást.

Itt jegyzem meg, hogy a bombázások kezdetén minden telken „L” alakú bunkert kellett ásni. A kert végében a szőlők közt nálunk is készült bunker, ahová édesanyámmal, húgommal, és a nálunk nyaraló unokanővéremmel behúzódtunk, amikor a repülőgépek közeledtek és a távolból robbanások döreje hallatszott. Megcsapott a háború előszele.

A kántorház előtti sarkon, az utca közepén kiterjedt földteknő volt, ahol kiadós esőzés idején a csapadékvíz kis tóvá duzzadt. Sárjátékokat kedvelő gyerekek fél lábszárig érő, néhol térdig érő vízben gázolhattak.

Erre visszatekintve tanulságos, hogy a falukép néhol hatvan – hatvanöt évvel a település után is őrizte a szélfútta homokbuckás táj arculatát.

A kultúrház oldalán részben a Brassói utcára néző sarokház következett, ahol korábban Diamant kereskedő nyitott boltot. A háború után a lakatlan épületben tizennégy-tizenöt éves kamaszok kézigránátokat találtak. Azon a télen kemény hideg volt, befagyott a falu széli „Macskás tó”. Magukhoz vették háborús „leletüket” és a kibiztosított gránátokkal robbantgatták a tó jegét. Emlékeim szerint megúszták sérülés nélkül.

Ezután a római katolikus plébánia nagy telke, szőlője és a templom kert következett. A templom mögött volt a piactér, a gyalogpiac, ahol a termelők és kofák garabolyokból szatyrokból, zsákokból, ládákból, vagy a puszta földről árulták portékáikat. Édesanyámmal jártam a heti piacra. A piactér mellett a községháza előtt volt a nagy artézi kút, nagylányok családok hagyományos találkozó helye.

A „nagy utca” és a Széchenyi utca sarkán épült „A megváltozóhoz” nevű gyógyszertár. Korábban Eördögh gyógyszerész azokban az években Farkas Gyula volt tulajdonosa. Utána Kormányos József kocsmáros vendéglője következett. Tágas, sok ablakos a mi utcánkra nézett. Itt működött a söprűkészítő üzem, amit Barakonyi István az 1930-as években alapított. A cirokseprűket készítő manufaktúra kezdetben Szegeden üzemelt, ám munkásai zömmel sándorfalviak voltak, akik tanfolyamon sajátították el a varró-kötőgépek kezelését. A ’40-es évek elején Barakonyi az üzemet Sándorfalvára telepítette, előbb Juhász István kocsmájának helyiségeibe, de a termelése gyors növekedésével a hely szűknek bizonyult és rövidesen a jóval tágasabb Kormányos-féle vendéglőbe költözött. 1952-ben a fejlődő, kivitelre is termelő söprűüzemet szövetkezetté alakították. 1953-ban közel 100 helybeli söprűkötő szakmunkásnak adott megélhetést. A következő utcasarkon (Petőfi utca), ami ekkor a falu keleti szélét jelentette, volt Kormányos György hentes üzlete. Ahol gyermekkoromban, vasárnapi bevásárlásra, gyakran megfordultam.

Visszatérve utcánk déli házsorára a kántorházzal szemközti sarkon lakott Varjú Sándor nyugdíjas csendőr. Tágas többszobás házuk volt. Felesége Fekete Etelka tanyai-homokpusztai gazdacsalád szülötte. Fiuk tanítói képesítést szerzett és Sárbogárdon (Tolna megye) élt.

Szomszédja Széll Sándor asztalos és temetkezési vállalkozó. A nagy száraz kapu bejáró mögött tartották a díszes kivitelű üvegezett gyászkocsit. A mester falubeli és tanyasi családok igényére készített hálószoba és konyhabútorokat. József fia szólóénekese volt a templomban tartott húsvéti passiójátékoknak.

A szomszéd telken 1924 márciusától 1963. évi nyugdíjba vonulásáig Dr. Bod Árpád a község orvosa lakott.

Erdélyben református lófő-székely családban született. Elemi és középiskolát Kolozsvárott végezte és ugyanott vizsgázott a Ferenc József Tudományegyetem orvosi karán. A trianoni békediktátum miatt Budapesten folytatta tanulmányait, majd a Kolozsvári Egyetem átköltözésével Szegeden avatták orvosdoktorrá. Feleségét dr. Huttkay Margit gyógyszerészt már Sándorfalván ismerte meg. Hét gyermekük született, valamennyien tanultak, és hárman (Péter, Magda, Sára) szereztek orvosi diplomát. A Pallavicini uradalom orvosaként tizenhárom major népessége tartozott körzetéhez és a hatalmas terület betegeit lovaskordéval járva látta el. 1938 körül vásárolt Ford személygépkocsit, ami gyorsította orvosi hivatása ellátását. Erős szociális érzése, kötelességtudata volt. Szerette a gyermekeket, a családot. Küzdött a világháború előtti kor népbetegségei, a TBC, a vérhas, a torokgyík, trachoma ellen. A megelőzés és gyógyítás akkori eszközeivel. Sajátos, hogy a háború után három kecskét tartott. Péter fia emlékszik, hogy az érettségire kecskelegeltetés közben készült.

Szürkült a hajnal mikor Bodéknál a bejáróasszony a mosókonyhában vizet forralt és a szennyes fehérneműt forrázni kezdte. A Szegedre bejáró diákok akkortájt mosakodtak és reggeliztek, hogy elérjék a fél hétkor induló autóbuszt.

A Bod család jobb oldali szomszédja Fejér nevű uradalmi tisztviselő volt. Fiukat ők is taníttatták. Utcánk és az Árpád utca sarkán Széll nevű család lakott. Az ötvenes évek végén házukat Biczók Kálmán vásárolta meg. Judit lányuk egykor osztálytársam volt, de kimaradt nem fejezte be az általános iskolát.

Az Árpád utca és a „nagy utca” (Ady Endre utca) között terült el a kastélykert. Az emeletes kastélyt Hollósi jószágigazgató családja és cselédsége lakta. Az uradalom központja korábban Algyő volt, majd Sövényháza lett, ahol a központi major és a központi vadászkastély épület.  A sándorfalvi jószágigazgatóság afféle alközpontnak számított.

1945-től a Kastélykertben tartották a Május elsejét. Az ünnepi beszédet a kastély emeleti teraszán hangzott el.

Utóbb az épületet raktárnak használták, majd 1956 után felújították és tágas helyiségű iskolai tantermeket rendeztek be.

Utcánknak és a „nagy utca” sarkán volt Nagy István kerékpárműszerész műhelye. A mester a futball megszállottja, korábban maga is focizott, majd évekig volt a csapat edzője. Tóth Sándor kocsmáros vendéglője nagytermében mozit alakított ki, ahol az 1930-as évek első felében kezdődtek a vetítések. Vállalkozása sikeresnek bizonyult és a háború után a kábé 150 személyt befogadó filmszínház tovább működött. Emlékszem 1948 táján a vadnyugati cowboy filmek vetítése után egy svihák osztálytársunk a fiúiskola után lasszóvetésből bemutatót tartott a fiúiskola udvarán, amíg az egyik tanárunk rajta nem kapta.

*

Valahányszor virágzik az akác, Sándorfalvát, az ott töltött gyermek és ifjúkoromat juttatja eszembe. A község utcáin, a házak előtt két, néhol négy sor akácfát ültettek. Májusban tömött, dús akácfüzérek lepték el a fákat és émelyítő mézillatot árasztottak. Amikor hosszú napokon át jó idő járta, jól gyűjtöttek a méhek, ami a méhészeknek gazdag méztermést ígért, ám ha esős idő köszöntött be, kevesebbet gyűjtöttek a kaptárokba.

Az édeskés, fehér akácfüzéreket csirinyónak nevezték. Gyakorta előfordult, hogy az érett, mézillatú füzéreket kiskamaszok letépdesték, hogy megízleljék az akác virágok „kelyhének” mézes zamatát. Csirinyót ízlelni merész vállalás volt, mert ha az érett akácvirágok közt épp méhecske gyűjtött, megcsípte az óvatlan gyerek száját, vagy szájpadlását, ami bizony fájdalmat okozott. Úgy emlékszem, ez nem mindenkit tartott vissza a csirinyó ízleléstől. Több iskolatársam emlegette, milyen finom csirinyót evett.

Kérem olvasóimat, írják meg, ismerik-e a csirinyó kifejezést, annak jelentését – és tudnak-e példát arra, hogy a természet adta mézízű akácvirágot az utóbbi időben bárhol is fogyasztották, vagy legalább megízlelték!

Juhász Antal