Dr. Széll Gábor ünnepi beszéde a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából

Nemzeti Összetartozás Napja
2021-06-03
Gyakorlatozik a Honvédség: Sándorfalván is hallhatóak lesznek a robbantások
2021-06-08

A Trianoni békeszerződés aláírásának 101. évfordulója alkalmából a Szabadság téren tartott megemlékezést Sándorfalva önkormányzata június 4-én. Fehér rózsákkal emlékeztek meg a Trianoni békediktátumról, valamint az eseményen beszédet mondott Gajdosné Pataki Zsuzsanna polgármester asszony, Mihalec Gábor adventista lelki pásztor és Dr. Széll Gábor képviselő, a Humán Bizottság elnöke is, melyet az alábbiakban olvashat.

Tisztelt Megemlékezők! 

Volt valaki a 20. század elején, aki a magyar történeti emlékezet és politikai élet ikonikus alakjává vált, aki öt évtizeden keresztül volt országgyűlési képviselő, két kormányban is kultuszminiszterként tevékenykedett. Hosszú politikai pályája során a dualizmus idején megjárta a kormánypártot és az ellenzéket egyaránt. Kossuth Lajos temetésekor nagyszabású nemzeti gyászzarándoklatot szervezett, lelkesen vette ki a részét a millenniumi ünnepségek lebonyolításában. 

Az elsők között volt, aki felismerte a népoktatás fontosságát, hitt abban, hogy a közös nyelv és kultúra ápolása összekötheti a világ magyarságát. Valamennyi iskolától elvárta, hogy az ott tanulók a negyedik osztály végére legalább alapszinten ki tudják fejezni magukat magyar nyelven. Hívő katolikusként a római egyház álláspontját képviselte, de mégis liberális alapokon állva a felekezetek közötti egyenlőség elvét hirdette. Vallási meggyőződéséről így vallott emlékirataiban: „Az igazságban sohasem szabad kételkedni, még akkor sem, ha ennek az igazságnak a hirdetői olykor emberi gyengeséget árulnak el.” 

Ő volt az, aki szokatlan magasságával, kifogástalan eleganciájával mind a magánéletben, mind a politikában nagy hatással volt a kortársaira és az utókorra egyaránt. Különböző magyarországi egyetemek és politikai csoportok ötször jelölték őt Nobel-díjra, a kortársai azzal a névvel illették: „a legnagyobb élő magyar”. A legtöbben talán amiatt ismerik és tisztelik őt, mert a magyar delegáció vezetőjeként 1920 januárjában nagy hatású védőbeszédet mondott a párizsi béketárgyalásokon a nemzeti önrendelkezés jegyében. Három nyelven, két órán át, egy országért. Gondolatai bő egy évszázaddal később is szívbe markolóak. 

„Nem titkolhatjuk el mindenekelőtt megütközésünket a békefeltételek mérhetetlen szigorúsága felett. Arról van szó, hogy Magyarország elveszítse területének kétharmad, és népességének majdnem kétharmad részét, és hogy a megmaradt Magyarországtól a gazdasági fejlődés majdnem összes feltételei megvonassanak. Mert az ország e szerencsétlen belső része, elszakítva határaitól, meg lenne fosztva szén-, érc- és sóbányáinak legnagyobb részétől, épületfájától, olajától, földgázforrásaitól, munkaerejének jórészétől, alpesi legelőitől, amelyek marhaállományát táplálták. Ez a szerencsétlen belső rész, meg lenne fosztva a gazdasági fejlődés minden forrásától… Ily nehéz helyzet előtt állva, megkérdezzük, hogy mi váltotta ki ezt a különös szigorúságot Magyarországgal szemben? Önök Uraim, akiket a győzelem a bírói székhez juttatott, Önök elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Legyen így; de akkor azt hiszem, hogy a fokozat megállapításánál a bűnösség fokával arányban kellene eljárni, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb feltételekkel, 
úgy azt lehetne hinni, hogy éppen ő az, aki az összes nemzetek közül a legbűnösebb… Egy állam lakosságának egyetlen része sem helyezhető át, akarata és megkérdezése nélkül, mint valami marhanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá. Ennek a nagy eszmének a nevében követeljük a népszavazást hazánk azon részeire, amelyeket tőlünk most elszakítani akarnak, és alávetjük magunkat e népszavazás eredményének, bármi is legyen az… Ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lenni, nehogy megöljék.”

Legendás szavai erkölcsileg, történetileg, földrajzilag egyaránt megalapozottak voltak, szónoklata a 20. század kiemelkedő retorikai élményének számít – de az érveket mégsem vették figyelembe a döntéshozók. Későbbi utazásaival nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a világnak Magyarországról alkotott véleménye jelentős mértékben javuljon. 1933-ban bekövetkezett halálakor így méltatta őt Habsburg Ottó: „Az egész magyar nemzettel együtt fájlalom annak halálát, aki szerencsében, balsorsban, megaláztatásban egy fél évszázadon túl hazájának szentelte élete javát, és dicsőséget szerzett a magyar nemzetnek az egész világ előtt.” Jelentőségét jól mutatja, hogy haláláról még a korabeli román sajtó is így emlékezett meg: „Habár ellenségünk volt, megrendülve fogadjuk halálának hírét, mert tudjuk róla, hogy hatalmas államférfija volt nemcsak Magyarországnak, hanem Európának, s rendkívüli műveltségét világszerte ismerték.” 

És hogy ki volt ő? Gróf Apponyi Albert, aki éppen 175 évvel ezelőtt született. Sokszor próbáljuk megfogalmazni, hogy mit jelent számunkra 1920: mérhetetlen veszteséget, szűnni nem akaró gyászt, izgalmas legendákat, nemzeti összetartozást? Apponyi Albert ennek megértésében, feldolgozásában ma is jelentős szerepet játszik. Kivételes tehetségével és szakértelmével, önzetlen áldozatkészségével, lelkes odaadásával örök mintát nyújtott nemcsak a 20. század eleji szétszakított magyarságnak, hanem most, egy évszázaddal később, számunkra is. 

Köszönöm megtisztelő figyelmüket! 

Dr. Széll Gábor 

Betűméret